Eljött a várva várt nap. Egész nyáron irigykedve hallgattuk a vendégek beszámolóit, mennyire szép a panoráma az általunk csak kopasz hegynek becézett Csobáncról. Na, majd a szezon végén!- fogadkoztunk. De valahogy mindig közbejött valami és csak az autóútról néztük a hegytetőn meredező vár romjait. Amikor már minden összejött, szép volt az idő, a feladatok megengedték volna a kirándulást és a csapat is összeállt, akkor pedig közbeszólt az orbánc.

De most minden körülmény ideálisnak ígérkezett. A novemberi napsütés kivételes, csodaszép időt varázsolt – őszi színek, kicsit ködös, fátyolos táj… Kissé félve indultam – elég sokáig nyomtam az ágyat, a lábam is ellenkezett a túracipővel szemben, de a kirándulás öröme nagyobb volt annál, minthogy elvegye a kedvemet. A csúcs messzinek tűnt, de minden lépés, minden szívdobogás közelebb és közelebb hozta. Visszanézve élveztem az elhagyott tájat, előttünk egyre közeledett a várrom.

Nem csalódtam! Tényleg csodálatos onnan a kilátás! Kissé szédülve, kapaszkodva néztem a várrom faláról a nálam is bátrabb vállalkozót – egy siklóernyőst, aki pont ekkor emelkedett fel a levegőbe. Vannak még kihívások a csúcson túl is!

Csodálatos ajándék volt ez a kirándulás. Persze nem úsztam meg izomláz nélkül, de arra nagyszerű gyógyír volt a kehidakustányi termálfürdő.

Igazi lazítás és kényeztetés!

Annyira örülök, hogy ezt a szabadúszó, vállalkozói életet választottam, ami lehetővé tesz ilyen élményeket. Persze rajtam múlik hogyan osztom be az időmet, de megígértem magamnak, hogy gyakrabban élek majd az ilyen lehetőségekkel.